Augusztus 20., búcsúk és vásárok: a nyárvég ünnepei a néprajz szemével

Augusztus közepén a magyar ünnepi naptár egyszerre több réteget mutat: állami ünnepet, egyházi emléknapot, a termés betakarításának örömét és — sok településen — a vásárok és búcsúk hagyományát. Ezek a rétegek az idők folyamán összecsúsztak, ezért ma nehéz megmondani, mi az ünnepben a „népi” és mi a hivatalos. Érdemes őket egyenként szétszedni.

Szent István napja: egy ünnep, több jelentéssel

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint István királyt, a magyarság első uralkodóját 1083-ban avatták szentté, és kultusza a nemzeti és egyházi hagyományban rendkívül gazdag — gondoljunk a Szent Jobb ereklye tiszteletére. A lexikon ugyanakkor egy meglepő megállapítást is tesz: a népi hagyományban, a folklórban István alakja feltűnően halványan él. Mondatöredékek, egy-egy monda és balladaszerű ének maradt fenn róla, és a helyhez kötött mondák jó része is valószínűleg iskolai olvasókönyvek hatására terjedt el.

Az augusztus 20-i ünnep története tehát inkább állami és egyházi, mint paraszti. A Magyarságkutató Intézet összefoglalója szerint Mária Terézia 1771-ben országos ünneppé emelte a napot, József nádor pedig 1819-es rendeletével nemzeti jelleget adott neki; az 1896-os millenniumi évre a budai Szent Jobb-körmenet már nagy tömegeket vonzó, központi esemény volt. A lexikon szerint 1949-ben ez lett az akkori alkotmány kihirdetésének napja, és mint az alkotmány ünnepe egyben az új kenyér megünneplésének alkalma is. Ma Magyarország Alaptörvényének J) cikke augusztus 20-át az államalapítás és az államalapító Szent István király emlékére tartott nemzeti ünnepként, egyben a hivatalos állami ünnepként nevezi meg.

Az „új kenyér ünnepe” tehát a mai formájában a 20. század közepének terméke, de nem a semmiből jött: egy sokkal régebbi paraszti szokásra, az aratás befejezésének megünneplésére épült.

Az aratóünnep

A lexikon szerint az aratóünnep az egész magyar nyelvterületen ismert, közösségi szokás, amelynek első emlékei a középkorig nyúlnak vissza. Fő mozzanatai országszerte hasonlóak voltak: az aratás végén a részesaratók búzakalászból és mezei virágból aratókoszorút, ritkábban búzababát kötöttek, és ünnepélyes menetben vitték a földesúr, a tiszttartó vagy a gazda elé. A vendégség rendszerint tánccal zárult.

Egy részlet különösen tanulságos: a lexikon szerint a tánccal egybekötött aratóünnep egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánossá, főleg a nagybirtokos vidékeken. Vagyis az, amit ma „ősi” szokásként képzelünk el, részben egy hivatalos kezdeményezés nyomán kapott végleges formát. Ez nem teszi kevésbé értékessé — csak azt mutatja, hogy a hagyomány mindig is változott, és a falusi közösségek beépítették azt, ami illett az életükbe. Ahol a gazda maga aratott, ott nem tartottak ünnepséget; a közös munkát (kalákát) viszont gyakran a tarlón rendezett tánc zárta.

A búcsú: a templom ünnepe

A búcsú szónak több jelentése van; a falusi ünnepi életben a templom búcsúja a legfontosabb, vagyis annak a szentnek az ünnepe, akinek tiszteletére a templomot felszentelték. A lexikon kiemeli, hogy a legtöbb templomi búcsút a termés betakarítása utáni hónapokra tették: István király napjára, Nagyboldogasszony napjára, a Szent Kereszt felmagasztalására (szeptember 14.), Szent Mihály, Kisasszony és Szent Márton napjára.

A búcsú napja a rokonok és barátok találkozója volt. A lexikon leírása szerint a vendégeknek régen már a szentmise előtt illett megérkezniük, utána bőséges ebéd következett, a fiatalok pedig a délutáni istentisztelet után bált rendeztek, amely gyakran reggelig tartott. Néhol a tánc magának a búcsúnak is része volt: a Rábaköz több falujában a lexikon szerint még a második világháború után is a templom előtt, litánia után kezdődött a tánc.

Vásár és vásárfia

A vásár a lexikon meghatározása szerint az adás-vevés szervezett alkalma, amelyet jelentősebb helyeken — folyami átkelőknél, útkereszteződésekben, tájak határán — tartottak. A vásárjogot kiváltságként kapták a városok és a földesurak birtokai, és a vásár sok település nevében is megőrződött: Szombathely, Hódmezővásárhely, Kézdivásárhely. A lexikon szerint maga a vasárnap szó is a „vásárnap”-ból alakult ki.

A vásárok időpontja gyakran a mezőgazdasági évhez vagy a templom védőszentjéhez igazodott; a lexikon név szerint említ aratási, szüreti és szentistváni vásárt is. A búcsú és a vásár így sok helyen összefonódott: a búcsúvásár egyszerre volt vallási, gazdasági és társasági esemény.

A vásár legszemélyesebb emléke a vásárfia: a vásárról hazavitt ajándék. Ha legény adta lánynak, szerelmi ajándéknak számított. A lexikon szerint egyes tárgyakat kifejezetten erre a célra készítettek: a mézeskalácsosok szívet és más mézes figurákat árultak, a gyerekeknek kardot, huszárt, babát; jellegzetes volt a feliratos fakanál is.

Kalocsa: a „legújabb” népművészet

Kalocsa neve ma sokaknak egyet jelent a színes virágmintával. Érdemes azonban tudni, amit a néprajz tart róla: a lexikon a Kalocsa vidéki hímzést a „legújabb stílusú” vászonhímzések legismertebb csoportjaként írja le, amelyet a kalocsai szállások asszonyai a 19. század végétől varrtak. Kezdetben előnyomott ágyneműket és asztalneműket hímeztek ki bérmunkában a környék polgári háztartásai számára, és csak fokozatosan alakult ki a „saját” mintakincs: természethű virágok, gazdag színárnyalatok, amelyek az ingeken, kötényeken, mellényeken bontakoztak ki igazán.

A falfestés, a pingálás története hasonló ívet mutat. A lexikon szerint Kalocsa környéke a magyar népi pingálás legjelentősebb gócai közé tartozik; az első ismertetést 1882-ben Simonyi Jenő írta róla. Az első világháború utáni gazdasági válság idején a drága szabadkézi festést sokfelé felváltotta a sablon, majd az 1930-as évektől — amikor az idegenforgalom és a kereskedelem „felfedezte” a kalocsai népművészetet — a kézi pingálást a külső megrendelések tartották életben, egyre nagyobb felületeken.

A lexikon a Kalocsa vidéki viseletről is azt emeli ki, hogy régies darab alig van benne, annál több a friss, új elem: rendkívül hajlékony, újat befogadó viselet volt, amelynek fénykora a két világháború közé esett.

Hogy ez a hagyomány ma is él, azt hivatalos elismerés is jelzi: az „Élő hagyományok Kalocsa kulturális terében: hímzés, viselet, pingálás, tánc” elem szerepel a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékén. A jegyzék leírása szerint a kalocsai népművészetet ma is alkotó mintarajzoló, pingáló és hímző asszonyok, hagyományőrző csoportok és néptáncegyüttesek viszik tovább, a környező egykori szállásfalvakkal — Drágszéllel, Homokméggyel, Öregcsertővel, Szakmárral, Újtelekkel — együtt.

Ez a történet nem csökkenti Kalocsa népművészetének értékét — inkább pontosabbá teszi a képet. A hagyomány itt nem egy változatlanul megőrzött ősi minta, hanem egy közösség élő, alkalmazkodó alkotómunkája, amely egy-két nemzedék alatt egészen új stílust teremtett.

Hogyan figyelj egy nyárvégi ünnepre?

Ha augusztusban egy falusi búcsúba vagy vásárba csöppensz, érdemes a fenti rétegeket keresni. Kinek a napja van a templomban? Van-e körmenet, és ha igen, kiknek szól? Milyen áruk kerülnek a standokra, és mi ezek közül az, ami valaha vásárfiának készült? A zenét is így lehet hallgatni: a búcsúk és vásárok a népzene fontos alkalmai voltak, ezért aki a táncalkalmak és a táncház logikáját érti, az a falusi ünnep zenéjében is könnyebben eligazodik. A kezdőknek szóló útmutatóban olyan archívumokat sorolunk fel, ahol eredeti, ünnepi alkalmakon rögzített falusi felvételek is elérhetők.