Népi hangszerek: ki mit játszik egy magyar népzenei bandában?

Állj meg egy táncház színpada előtt, és csukd be a szemed. Először valószínűleg a hegedűt hallod, mert az visz mindent: a dallamot, a díszítéseket, a tempót. Aztán ha figyelsz, észreveszed, hogy alatta két másik réteg dolgozik. Az egyik zümmögve, szaggatottan tölti ki a teret — ez a kontra. A másik mélyen, nehézkesen lép — ez a bőgő. Ebből a háromból épül fel a legtöbb, amit ma „népzenei bandának” hívunk, és a többi hangszer jó része is ehhez a munkamegosztáshoz igazodik.

Ez az írás azt veszi sorra, melyik hangszer milyen szerepet tölt be, honnan ismerjük őket, és mi történik velük, amikor egy mai zenekar gitárral, basszusgitárral és dobbal nyúl ugyanahhoz a dallamhoz.

Dallam, kíséret, alap: a vonós banda logikája

A Magyar Néprajzi Lexikon a cigányzenekarok történeténél leírja az egyik legkorábbi, név szerint ismert 18. századi együttes összetételét: két hegedűs — közülük az egyik a prímás, a másik a kontrás —, egy cimbalmos és egy bőgős. A lexikon szerint ez a felállás azóta is a szokásos legkisebb létszám. A prímás játssza a dallamot, a többiek dolga a harmónia és a ritmus.

Ez a munkamegosztás a falusi vonósbandákra is jellemző, de tájanként más hangszerekkel. A lexikon a mezőségi magyaroknál hegedűből, brácsából és csellóból álló háromtagú együttest említ, a csíki székelyeknél pedig hegedű és gardon párosát. Vagyis nincs egyetlen „szabványos” népi zenekar: hogy hányan ülnek a színpadon és mivel, az attól függ, melyik vidék zenéjét játsszák.

Hegedű

A népzenében használt hegedű ugyanaz a gyári hangszer, mint a szimfonikus zenekaré — a lexikon szerint a mai forma a 16. század közepére alakult ki Észak-Itáliában. A különbség a kezelésben van. A hagyományos falusi hegedűs nem szorítja az állával a hangszert, a bal tenyere is tartja a nyakat, és a játékmódja sok mindenben régiesebb, mint a klasszikus iskoláé. Ha egy archív felvételen furcsán „bedőlő”, csúszkáló hangokat hallasz, az nem ügyetlenség: ez a stílus része.

Kontra

A kontra nem önálló hangszer neve, hanem szerepé. A városi cigányzenekarban a második hegedűs a kontrás, az erdélyi bandákban többnyire brácsán szól. Akkordokat és ritmust játszik, a dallamot ritkán érinti. A jellegzetes, lüktető „esz-tam” mozgás, amely nélkül a táncos nem találná a lábát, főleg tőle jön. Kezdő fülnek érdemes egy felvételen csak a kontrára figyelni: kiderül belőle, milyen táncot játszanak éppen.

Bőgő

A lexikon meghatározása szerint a vonós hangszercsalád legnagyobb tagja, a vonósegyüttes basszusa. Népzenei bandában ritkán játszik dallamot; a táncritmus nehéz lépéseit jelöli, gyakran egészen egyszerű alaphangokkal. Ha kiveszed a felvételből, a zene hirtelen súlytalanná válik.

A cimbalom: hangszekrény két verővel

A cimbalom trapéz alakú húros hangszer, amelyet két faverővel ütnek. A lexikon szerint a magyar forrásokban a 16. század második felében bukkan fel először a neve, a cigányzenekarokban pedig a 18. században foglalta el végleges helyét. A ma ismert, lábakon álló pedálos nagycimbalmot a budapesti Schunda V. József szerkesztette meg az 1870-es években; ez néhány évtized alatt kiszorította a régi, láb és pedál nélküli kiscimbalmokat.

A bandában a cimbalom elsősorban kísér: kitölti a harmóniát, akkordokat és futamokat játszik a dallam alatt. Falusi kézben viszont, ahogy a lexikon megjegyzi, a paraszt cimbalmosok jellemzően dallamot játszottak rajta. Ugyanaz a hangszer tehát két egészen különböző szerepben is hallható.

Citera, duda, furulya: a pásztorok és a szobák hangszerei

Ezek a hangszerek egy másik réteghez tartoznak. A lexikon „hangszeres népzene” szócikke szerint a szorosabb értelemben vett népi hangszereket — citerát, dudát, furulyát, tekerőt — jellemzően amatőr vagy félhivatásos parasztzenészek játszották, és ők képviselték a régebbi hagyományt.

Citera. Asztalra fektetett, pengetett húros hangszer, amelyet egy ügyes kezű ember otthon is elkészíthetett. Három fő típusa a vályúcitera, a kisfejes és a hasas citera; az Alföldön inkább a kisfejes, a Dunántúlon inkább a hasas a jellemző. A dallamhúrokon — egy diatonikus citerán a lexikon szerint három-hat ilyen van — szól a dallam, a kísérőhúrok egyenletes zümmögést adnak alá. Gyakran alkalmi együttesben hallható: a lexikon szerint a citera mellé sokszor egy konyhai eszköz, kanál vagy asztallap ad ritmust.

Duda. Állatbőrből — juh-, kecske- vagy kutyabőrből — készült tömlő, faragott dudafej, kettős síp és egy hosszú bordósíp, amely folyamatos mély hangot ad. A kettős síp egyik ágán szól a dallam, a másik kísér. A lexikon szerint a hegedű és a duda kettőse a 17. században még a legmagasabb társadalmi körökben is kedvelt volt, a 20. század elejére viszont már csak ritkaságként élt a nép között.

Furulya. Hatlyukú, végén fújt, dugós fasíp, leggyakrabban bodzából vagy juharfából, 30–50 centiméter hosszú. A pásztorok díszesen faragták, és sokan egyedül, magukban játszottak rajta. Az erdélyi és csángó furulyák furata alul szűkül, ezért a hangsoruk kicsit másképp „áll”, mint a magyarországi furulyáké.

Tekerő és ütőgardon: a két különc

Tekerő. Kívülről csellóra emlékeztet, de a húrokat nem vonó, hanem egy gyantázott kerék szólaltatja meg, amelyet a játékos hajtókarral forgat, a dallamot pedig billentyűkkel fogja le. A lexikon szerint a magyar tekerőkön az utóbbi fél évszázadban három húr szólt: a dallamot játszó prím, a mély bőgőhúr és a recsegőhúr. Ez utóbbi adja a tekerő jellegzetes, szúrós reccsenését: táncdallamok alatt a játékos a forgatókart nem egyenletesen hajtja, hanem csuklóból adott apró zökkentésekkel hangsúlyozza a táncritmust. A lexikon szerint a 20. században már csak Szentes és Csongrád környékén élt népi hangszerként, többnyire klarinét mellett.

Ütőgardon. A gyimesi és csíki zene hangszere, amely leginkább egy durván faragott csellóra hasonlít — néha valóban csellóból alakítják át. Vonót sosem használnak hozzá: a játékos egy bottal üti a húrokat, a másik kezével pedig rácsapja az egyik húrt a fogólapra. A lexikon szerint tompa, átütő hangja leginkább az üstdobéra emlékeztet, és valószínűleg a 17–18. században vette át a tánckísérő dob szerepét. Hegedű mellett szól, gyakran családon belül: a lexikon leírása szerint sokszor a férj hegedült, a feleség gardonozott.

Mi lesz mindebből egy folk-rock zenekarban?

Ha megérted a vonós banda munkamegosztását, a mai feldolgozások hangszerelése is átláthatóvá válik, mert a legtöbb zenekar ugyanazokat a szerepeket osztja ki újra, csak más hangszerekre:

• a dallamot továbbra is hegedű, furulya, ének vagy egy fúvós (szaxofon, klarinét) viszi;
• a kontra helyére jellemzően a ritmusgitár vagy egy billentyűs hangszer kerül: akkord és lüktetés egyszerre;
• a bőgő szerepét a basszusgitár veszi át;
• a gardon és a kanalazás ritmusát a dob, amely a táncritmus súlyait erősíti fel.

Hogy egy adott zenekar mennyit tart meg az eredeti hangszerekből, az zenekaronként nagyon eltér. Van, ahol a hegedű és a tekerő a rockszekció tetején szól, és van, ahol a népi hangszer csak egy-egy színt ad a hangzáshoz. Egyik sem „hitelesebb” a másiknál; más-más célt szolgálnak. Azt, hogy mitől marad egy feldolgozás felismerhetően népzenei, a folk-rockról és a népzenei fúzióról szóló írás részletezi, a jogi oldalát pedig a feldolgozásról és a szerzői jogról szóló jegyzet.

Hallgatási feladat

Keress egy archív táncházi vagy gyűjtési felvételt — a kezdőknek szóló útmutató végén felsoroljuk, hol érhetők el nyilvánosan —, és hallgasd meg háromszor egymás után. Először csak a dallamot kövesd. Másodszor csak a kontrát: hol üt, hol vált akkordot. Harmadszor csak a bőgőt. A negyedik hallgatásra már nem hangtömböt fogsz hallani, hanem három egymásba kapaszkodó szólamot.